Somlai Péternek hívnak, és a tavalyi évben – 2021 – töltöttem be az ötvenedik évemet. 1990. nyarán súlyos, életveszélyes közúti balesetet szenvedtem, és csaknem három hónapot feküdtem mély kómában a veszprémi kórház baleseti sebészetén. Novemberben tértem magamhoz, utána Budapestre szállítottak a rehabilitációs intézetbe. Érdekes módon a tényleges rehabilitáció csak decemberben indult meg, amikor hazakerültem. Itt szeretnék ismét köszönetet mondani szüleimnek, akik gyógytornászt, logopédust is felkértek, hogy valami „legyen”, valami történjen, mert a helyzetem nem sok jóval kecsegtetett.
Ha jól belegondolunk, akkor balesetem évében Dóri még meg sem született – az ateisták most hagyják ki a mondat következő részét –, s csupán a Jóisten terveiben létezett, hogy mi 2021. nyarától együtt fogunk majd dolgozni. S hogy milyen eredménnyel? Erről szól a következő írás!
Májusban kezdtük el Dóri speciális Arni tornáját, ami főként a bénulásban érintett végtagjaim újbóli megerősítését jelentette. Már az első hónapokban jelentős eredményeket értünk el, amikor a bénulásban legjobban érintett jobb oldalam kezdett „jól” viselkedni. Először az úszásnál vetem észre, hogy a jobb oldali csípőm „kopogása” sokkal ritkábban jelentkezett. Az úszásom is harmonikusabb lett, a távolság, és az ez miatt érzett öröm egyaránt megnövekedett.
Ez volt az első, legszembetűnőbb siker.
A baleset következtében az egyensúlyom is bizonytalanná vált. Kezdetben önálló sétákra nem vállalkoztam, mert képtelen voltam akár a percekben mérhető helyváltoztatásra is. Dórival megpróbáltuk az ügyetlenül mozgó jobb oldalam korrigálása mellett az egyensúlyom javítását. Erre külön gyakorlatokat mutatott Dóri, és hihetetlen, de beigazolódtak jóslatai. A kutyámat is el tudtam vinni sétálni, aki nagy-nagy örömmel fogadta ezt a változást.
Már említettem, hogy a „leállás” a testem minden porcikáját érintette, de legrosszabb állapotban a jobb oldalam volt. A csípőmmel kapcsolatban fontosnak tartok megemlíteni még valamit:
A reumatológus doktornőm még évekkel ezelőtt azt a véleményt fogalmazta meg – amikor a csípőm kopogását hallotta -, hogy szerinte 10 év van a műtétig. A tornában külön mozgattuk ezt a részt is, és ez a tíz év nem csökkent az idő múlásával, hanem változatlan maradt.
Sikeres volt a jobb térdem „munkára fogása” is, ez főleg a bal oldalam tehermentesítését – s ezzel fájdalmaim jelentős csökkenését – értük el.
Mára képessé váltam kisebb házimunkák elvégzésére is, segítek szüleimnek pl. azzal, hogy a kisebb bevásárlásokat én intézem. Az is előfordul – lustaságom miatt sajnos nem túl gyakran –, hogy a vacsorát én készítem el magamnak. Gyakoriak a közeli pékségbe való sétáim, s – idős szüleim miatt – a patikában is gyakori vendég vagyok…
A heti egy alkalom mellett itthon is elvégzem azokat a gyakorlatokat, amiket Dóri tanácsol. Szeretek vele együtt dolgozni, s bármennyire hihetetlen is, az olykor fizikailag nehéz gyakorlatok mentális könnyebbséget jelentenek, hogy már a közeli jövőben javulást remélhetek…
